15.rész: Megmenekültem

Délután 5 volt mikor felkeltem.
• A francba Zelo engem ki fognak nyírni. - felálltam és gyorsan felöltöztem.
• Ne menj! Kérlek.
• Zelo meg fognak ölni és mellesleg közlöm veled, hogy egy temetés ma nem olcsó mulatság. - felállt és átölelt, de leráztam magamról. - Zelo mennem kell. Szeretlek. - adtam neki egy csókot és indultam az ajtó felé.
• Jessica.
• Igen.
• Jó volt? – mosolygott huncutul.
• Igen az volt, de akkor is mennem kell. Szia. - kirohantam a szobából és már megint bele ütköztem YongGukba ráadásul el is estem.
• Nem tudsz oda figyelni? Olyan béna vagy. - segített fel állni.
• Bo-bocsánat. - meghajoltam és kirohantam a házból. Egész úton Zelo járt az eszembe és az, hogy mit csináltunk. Ha erre gondoltam mindig elvörösödtem. Soha se voltam még ilyen. Mindig a kemény csajt adom, hogy senki ne tudjon megbántani. De most ellágyultam. Zelora tudok csak gondolni. Ezen nem is csodálkozok hisz imádom ezt a fiút. Nagyon is. Nem volt nagy kedvem haza menni hisz inkább maradtam volna Zeloval minthogy a sértegetéseket hallgassam. Nagyon elegem volt már az állandó sértegetésekből. Szabad akartam lenni és nem akartam többet ezek az emberek közt élni. Beléptem az ajtón és már ott vártak a konyhába.
• Hova tűntél Zeloval a suliból?
• A B.A.P.-vel gyakoroltam.
• És Zelo ment érted?
• Igen ebben mi olyan nagy csoda? Múltkor ti engedtettek el vele egész éjszakára. Nem értem, hogy akkor most tulajdonképpen mi bajotok van? Vagy az a bajotok, hogy velem van Zelo és nem a drága kicsi lányotokkal? Hát van egy rossz hírem Zelo meg én együtt vagyunk és együtt is fogunk maradni. Szeret engem és én is őt és nem fog elhagyni egy ilyen nem is tudom, mi miatt
• Majd azt meglátjuk. Zelo nem hozzád való. Vagyis inkább te nem vagy hozzá való. Ő hozzá a mi lányunk illik. Egy koreai. Vele boldogan élhetne hisz a szülei engednék a kapcsolatukat. Veled nem lenne boldog, mert te Európai vagy és azok közül is a legundorítóbb. Ha az én kicsikém összejönne ezzel a fiúval nem kéne a pénz miatt aggódnom. Szóval neked muszáj lesz őt elengedned és hagyni, hogy a szép emberek legyenek szerelmesek, akik még össze is illenek. Ad ide a telefonodat!
• De hogy adom oda ez az enyém én vettem a saját pénzemből.
• Ad ide vagy megtéplek! - ki vette a kezemből. Nem mintha tőle félnék. Magamtól félek. - Takarodj a szobádba te ribanc. - bementem jobbnak láttam nem vitatkozni. Meglepetésemre az ablakomon rács volt. Mi vagyok én Harry Potter? Kérdeztem magamba. Azt hiszik ezek, hogy engem a rács vissza tud tartani? Akkor rosszul hiszik. Meg akartam keresni Artemiszt, hogy annak segítségével kijussak, de nem találtam. Mivel Artemisz már egy jó ideje nem válaszolt nekem ezért nem hordtam magammal, eldugtam a cuccaim közé, de sajnos úgy nézz ki ezek meg tudták találni, és ellopták.
• Hol van Artemisz? - ordítottam.
• Nálunk. Nem fogsz egy ideig ezzel a Zeloval beszélgetni meg találkozgatni. Sőt kijavítom magam soha többet.
• Ezt nem tehetitek. - ezt nem tehetik meg. Ide bezárnak vagy mi? Nem normálisak. Zelo meg én összetartozunk akár tetszik nekik akár nem. Egyszer csak üvöltve jött be nevelő anyám.
• Ez meg mi? - tartotta magasba a telefonom.
• Telefon? – mondtam szemtelenkedve.
• Nem az. Mi ez az üzenet? Zelotól van. Olvasd csak el. - az állt benne:

 

„tetszett a délutáni kisakciónk.  Holnap baby megismételhetnék. Csak ha nem bánnod. Tuti, hogy nem fogod bánni. Nagyon szeretlek, és ahogy te szoktad mondani I miss you!”

 

 - Na, jó ennek most fogok, véget vetni itt maradsz, a suliba pedig nem fogsz vissza menni megértettél? Normális szigorú iskolába fogsz járni, hogy ne legyen időd egy percig se gondolni Zelora.
• Kapd be hülye ribanc. Dögöljetek meg mind annyian. Rohadjatok meg. Ha meg mersz ütni halott vagy te rohadék. - emelte volna a kezét. - Ezt nem teheted meg. Oda megyek és akkor, amikor akarok. 
• Majd meglátjuk. - kilépett a szobából és rám zárta az ajtót.
• Engedjetek ki. - dörömböltem, de nem hallgattak rám. Próbáltam kirúgni az ajtót, de sajnos az sem sikerült. - Ti betegek vagytok. - leültem az ágyamra és arcomat kezembe temettem. Most mi a fenét csináljak? Ki kell jutnom innen, valahogy de Artemisz nélkül nem, megyek. De hülye voltam, hogy cserbenhagytam mikor nem válaszolt nekem. Ha nem hagytam volna itt, akkor már kint lennék. Zelo te bolond. Nem kellett volna írnod. Én hülye az eredeti tervemnél kellett volna maradnom és ma már nem itt lennék. De akkor hol? A vámpír vadászokkal újra? Nem tudom. Talán lehetséges és akkor tényleg azt csinálnám, amihez értek, és amit szeretek csinálni. Szabad lennék. Nem gátolna senki semmibe.

2 hét telt el így.

 

 Nem engedtek ki a szobámból. Zárták csukták mögöttem az ajtót mintha börtönbe lettem volna. Nem voltam hajlandó enni inkább az ágyamba feküdtem és bámultam a plafont. Hiányzott Zelo és égetett a vágy, hogy hadd láthassam újra. Nem akartam semmi mást csak őt. Ő volt nekem a fény ebben a rút sötét világban. Ő volt nekem az, aki mellett végre nem gonosznak éreztem magam, hanem jónak. Tudtam, ha ő nem lenne, már talán én se lennék. Zelo számomra rosszabb volt, mint a drog. Már kéthete nem láttam, hírt se halottam felőle és ez egy kicsit rosszul esett, hogy nem érdeklődött, hogy mi van velem. Egyik pillanatban nevetem, mint az elmeháborodott a másik pillanatban bőgtem, de volt olyan is, hogy szétvertem mindent a szobámba és a falat rugdostam, üvöltöttem.
• Engedjetek ki. Nem tarthatok itt. Zelot akarom. Engedjetek ki. Szeretem és nem fognak az érzéseim megváltozni. Engedjetek, ki hozzá kérlek. - egyszer csak YongGuk rontott be a szobámba.
• Jessica nyugodj meg. - csitított. Átölelt majd a fejemet kezdte el simogatni. - Mit tettek ezek veled? Azonnal elviszlek.
• Zelohoz? – kérdeztem mint egy ártatlan kislány.
• Igen. Gyere, pakold össze a cuccodat. - ment a táskámmal a szekrény felé és a ruháimat pakolta bele. Oda siettem hozzá és segítettem neki. Mikor végeztünk és mentünk volna ki felé a szobámból nevelő szüleim elállták utunkat. 
• Nem viszed te sehova.
• Nem??? - YongGuk magához szorított. Mi a fene? Vitatkozott nevelő szüleimmel. Ki szabadítottam magam öleléséből és megkerestem Szongjongot. Elkaptam a nyakát és a többiek elé vittem.
• Hol van? Ha nem mondjátok el vége.
• Szobánkba. – mondták idegesen. Tudom, hogy Szongjon nekik a mindenük ezt számtalanszor a fejembe vésték már. Indultam szüleim szobája felé és Szongjonnal megkerestettem legféltettebb kincsem. Betettem nadrágom szárába, hogy ne lehessen észrevenni.
• Nem fogod te elvinni sehová se. - üvöltöttek mikor visszamentem YongGukhoz és léptem az ajtó felé. 
• Nem??? - fellökte őket mi pedig rohantunk lefelé a lépcsőn. Futottak utánunk, de nem bírtak elkapni, mert egy kocsi várt ránk lent és amint beszálltunk már indultunk is. Mi a fenét keres ez itt? Honnan tudta, hogy hol lakom és, hogy bajban vagyok? Nem mertem hozzá szólni. Nem mertem semmit mondani. Csak ültem mellette és gondolatban Zelonál jártam. De rég láttam már. Vajon most mi lehet vele? Gondolt azért néha rám? - Jól vagy? - kérdezte YongGuk.
• Igen jól vagyok.  Köszönöm, de tényleg mindent.
• Elköltöztünk.
• Tessék? - hogy kerül ez most ide?
• Háát kaptunk egy új házat egy csendesebb környéken. Van udvarunk is meg medencénk meg minden. Most akarunk majd hozzá venni egy csúszdát Zelo miatt. Tudod milyen, mint egy kisgyerek. De amúgy nagyon jó helyen van. Kevés a zaj meg alig járnak arra autók. Jó ott élni. Nem szeretek a belvárosban lakni. Utálom ezt a sok autót. Te szeretsz autók közt lakni?
• Nem én se szeretek ott lakni.
• Na, látod. A többieknek is nagyon tetszik. Nézd meg is érkeztünk. - kiszállt a kocsiból és az én oldalamra sietett. Rosszul lettem és szédültem. Alig bírtam felállni. - Jól vagy? - kérdezte YongGuk.
• Jól csak egy kicsit szédülök. De jól vagyok.
• Hát nem úgy látom. Gyere. - felvett és bevitt a házba majd lefektetet az ágyra. - Mindjárt jövök, felhozom a cuccaidat. - pár perc múlva vissza tért és én már felmertem ülni. - Feküdj vissza. Ne hogy nekem valami bajod legyen.
• Jól vagyok. Zelo? 
• Zelo nincs itthon, de szerintem mindjárt megérkezik. Ez az ő szobája úgy, hogy szerintem érezd magad otthon.
• Rendben köszönöm. - kiment a szobából becsukta az ajtót én pedig felálltam és elkezdtem járkálni fel alá. Izgultam. Szívem a torkomba dobogott és pillangók röpködtek gyomromba. Nagyon izgatott voltam. Mi van, ha már nem tetszek Zelonak? Hangot hallottam az ajtó felől. Gyorsan kivettem Artemiszt a nadrágom szára alól és a táskámba rejtettem majd leültem gyorsan az ágyra. Zelo lépett be lebiggyesztett ajkakkal és alig vette észre, hogy ott ülök az ágyon szembe vele.
• Hát te? Mit keresel itt? – kérdezte megdöbbenve.
• De boldog valaki, hogy láthat engem. Mi ütött beléd?
• Miért dobtál?
• Tessék? Zelo te meg miről beszélsz?
• A szüleid felhívtak és azt mondták, hogy soha többet nem akarsz látni. Nem tudtam mi bajod van velem hisz az nap olyan jól éreztük magunkat. Úgy hiányoztál. Szenvedtem miattad Jessica. Még egy képem sincs rólad, amit bámulhattam volna.
• Zelo. Nem dobtalak. Bezártak a szobámba. Elvették a telefonomat és nem akarták, hogy bármi közöm legyen hozzád. YongGuk mentett meg. Nem tudom, hogy került oda, de az a lényeg, hogy elhozott ide.
• Nagyon szeretlek Jessica. Soha többet ne tegyél velem ilyet megértettél? Imádlak. Alig akartam elhinni, amit halottam.- lefektetett vissza az ágyra és rám mászott. Megcsókolt és éreztem, ahogy könnyei végig folynak arcomon. Most már tudom. Zelo az igazi. Igaz egy kicsit fájt, hogy elhitte azt a hazugságot, amit mondtak neki, de nem érdekelt. Szeretem Zelot bármilyen is legyen. Ő kell nekem, mert csak ő mellette vagyok boldog. Boldoggá tesz és tett ezen az éjszakán is.