Már majdnem egy hónapja vagyok a fiúknál. Általában nappal egyedül, éjszaka pedig Zeloval. Hiányzik Zelo. Egésznap az új albumukon dolgoznak este pedig mikor haza érnek hulla fáradtak. Zelo se olyan már, mint régen volt. Már alig ér hozzám. Nem ölelget, nem csókolgat annyit, mint előtte. Ha közeledni akarok, mindig ki talál valami kifogást. Az elején még a fáradtságnak véltem, de utána már nem tudtam minek betudni a dolgot. Hiányzik a közelsége s ezt nem is tudom leplezni. Egyre többet vitatkoztunk azon, hogy miért nem foglalkozik már velem annyit, mint előtte. Én mindent megtettem érte, de ő értem semmit. Akár mit mondtam neki nem figyelt rám. A legutóbbi veszekedésnél se volt máshogy.
• Neked mi bajod? - kérdezte YongGuk miután magam után az ajtót becsapva kijöttem Zelo szobájából.
• Semmi. - el akartam menni mellette, de ő megfogta kezem. Meglepődtem. A kezemre majd ő rá néztem. Mi ütött belém?
• Hidd el nagyon fáradt. Sokat dolgozik, de szeret téged.
• Nem az a bajom. - leráztam rólam a kezét. - Levegőnek nézz, az sem érdekli már, hogy élek-e vagy halok. YongGuk én szeretem, de már ezt én se bírom tovább. Legalább egy picit engedné, hogy átöleljem, de mindig talál valami kifogást. Elegem van. - indultam a kijárat felé.
• Jessica! Hova mész? - kérdezte Zelo kétségbeesve.
• Sétálni. – mondtam hidegen és kiléptem az ajtón. Már majdnem sötét volt, de a Nap még az utolsó táncát ropta vörös ruhájában mielőtt át adta helyét a Holdnak. Mennyi mindent jelentet nekem régebben a Hold. Munkát adott és lehetőséget. Lehetőséget, hogy leszámoljak minden egyes ellenségemmel. A Hold volt a támaszom nehezebb óráimban. Ő volt a társam, ha magányos voltam. Este van. A Nap ideje lejárt és emelt fővel távozott szemeim elől. Sötét van. Nem tanácsos ilyenkor már egyedül sétálgatni, mert nem lehet tudni mi lapul a sötétben. Lehetnek bűnözők, gyilkosok, tolvajok vagy sátáni lények, amik kiszívják belőled az életet. Igen rájuk gondolok. Mindig ott vannak a gondolataimban akárhányszor ki lépek a sötét utcára. Tudom, hogy ők tudnak engem bántani, de fő, hogy itt van velem Artemisz. Gondolkodnom kell. Szeretem Zelot de fáj, hogy ezt teszi velem. Csak dünnyög, és morog, mikor beszélek hozzá. Nem figyel, rám nem akar már engem. Nem bírom tovább. Nem is szeret, de akkor is mégis mellette akarok lenni. Látni akarom gyönyörű arcát és huncut kisfiús tekintetét. Szükségem van rá. Olyan nekem ő, mint a levegő. Nem tudok létezni, ha nem, tudom magam mellett. Haza akartam menni és elmondani neki mindent. El akartam mondani, hogy mellette leszek akkor is, ha ő már nem szeret engem.
• Hééééé!!! Jessica!!! - szólalt meg mögöttem egy ismerős hang. Megfordultam.
• Hát te meg mit keresel itt? Hoztad a majmaidat is? Gratula hozzá, de tudod jól, hogy úgy is én nyerek. Mit akarsz? - Naoya és hű majmai voltak azok.
• Téged. Lenne egy kis balhé és neked segítened kéne. Van egy két tag, akit meg kéne ölni és ebben te vagy a legjobb. Nyom nélkül. Oda menni, végezni aztán elmenni.
• Felejts el! Kiszálltam már ebből. - megfordultam, hogy elmegyek, de az egyik majma elém ugrott. - Engedj el! - bólogatott, hogy nem. - Te akartad. - tökön rúgtam ő pedig összeesett. Fejét bele vertem az aszfaltba. Át léptem hempergő testén és elindultam, de az egyik yakuza megint elállta utam a másik pedig mögém jött és hátra csavarta kezeimet. A velem szemben állótól kaptam egy pofont. Leköptem ő pedig válaszul behúzott egyet.
• Jessica kérlek! Tudom, hogy visszavágysz ebbe az életbe és tudom, hogy én is kellek neked. De te tudod, játszhatunk így vagy játszhatunk úgy egész éjszaka. - bele markolt a fenekembe és kaján vigyort, nyomot arcára. Őt is leköptem adni akart egy pofont, de a keze nem jutott el arcomhoz. - Nem bántalak. Hozzátok fiúk! Ma este jól fogunk szórakozni. Remélem, utána meg fogod magad gondolni. Hozzátok azonnal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése